37.fejezet(E) A halál árnyékában
37.fejezet(E) A halál árnyékában
Még épp át tudtunk csusszanni a kapunk, de a
gép így is megsínylette az utazást.Én is alig
éltem, a többiek pedig még az eszméletüket
is elvesztették.A gép radara még jelzett.A
Leo, innen már nem volt messze, de még nem
láttam.Csak az aszteroidák mezejét, amik
alaposan megnehezítették a dolgomat.Mivel
sokat repültem, ezt nevezhettem volna könnyű
feladtnak, de ha annak neveztem volna, akkor
hazudtam volna.A Földet nem látthattam, mivel
nagyon messze voltunk tőle, de még így is el
tudtam képzelni, hogy a pusztulás után, hogy
nézhetett ki.Shináékat szerncsére nem láttam
sehol, de nem is érdekeltek perpillanatban.
A családomért viszont aggódtam.Mikor túlszlalo-
moztam az aszteroida mezőn, és volt egy
szusszanásnyi időm, megvizsgáltam a kis
Kodomot.Ő nem lélegzett.Megpróbáltam
kitapogatni a kis szívét, de azt sem találtam.
Hirtelen fájó emlékként hatolt át rajtam, minden
vele töltött pillanat.Az elvesztésének fájdalmát,
alig tudtam elviselni.Nekem, ő volt az első
barátom, ő hozott boldogásot az életmebe.
S bár ő csak egy kiskutya volt, többet jelnett
nekem mindenkinél.Könnycseppek gördültek
le az arcomról a lábamra.Nélküle nehezebb lesz
összeszednem magam.
-Viszlát a Mennyben Kodomo!-suttogtam
bele a sötétségebe.
Rieka megmoccant, lehet, hogy felébred.
De nem ébredt fel, hejette a lélegzése,
zihálássá gyorsult.Ez egy reménytelen helyzet,
nincs visszaút, de nekem kell biztonbságba
helyeznem őket.Addig, míg ők velem vannak,
nem vagyok egyedül.Az időérzékelésem,
telesen megkopott.Lehet, hogy órák, percek,
másodpercek teltek el...A barátaim közül,
még mindig nem mozdult senki.Úgy
éreztem, hogy elvesztem.Aztán egyszercsak
megpillantottama bolygót, ott lebegett előttem,
teljes életnagyságban.Hatalmas volt!És, akkor
csoda történt: a barátaim is éledeni kezdtek,
sikerült, meg fogunk menekülni!Újra a remény
fénysugara hatolt át a lelkemen, és felmelegítette
azt.